Fejlődés és visszalépés. Két lépés előre és egy hátra. Talán túl optimista is lenne azt várni, hogy csak jó dolgok történnek. Biztosan és stabilan járok mankók nélkül. Ez jó. Mégis pár napja nem tudok oldalt fekve aludni. Természetesen nem a műtött oldalamról beszélek, hanem a másikról. Valami miatt elkezd nagyon kellemetlen érzés kialakulni, ahogy oldalra fekszem. Pár nehéz éjszaka jön. Alapvetően tudok hanyatt fekve is aludni, de folyamatosan azért nem kényelmes. Az egyik éjjel felébredek és nem tudok visszaaludni. A kellemetlen érzésből fájdalom lesz. Eddig nem vettem be fájdalomcsillapítót, de most kénytelen vagyok. Megijedek. Mi történik? Eddig semmi gondom nem volt. Szépen gyógyultam. Most mi jött közbe? Éjszaka a gondolatok is sötétebbek. Eszembe jut, hogy egy ismerősömnek 3 héttel a műtét után ismét fel kellett nyitni a sebét, mert befertőződött. Nem tudok elvonatkoztatni a számoktól... 3 hét. Most vagyok én is 3  hetes. Aztán valahogy megnyugtatom magam. Visszaalszom, de az álom nem pihentető.

Másnap kiderül, mi az igazi gond: a piriformis-nak vagy magyarul körtefejű izomnak nevezett izmom feszült be. Ez egy kisebb izom a fenék mélyebb rétegében, a nagy fenékizom alatt. Nekem ez mindig feszesebb volt, főleg keményebb futások után. Régebb még miofaszciális akupunktúrával is kezelték, annyira beállt. Ez az izom felelős a csípő kifelé fordításáért. Nem csoda, hogy a gyógytornán ezek a gyakorlatok nem mennek, ugyanis nagyon meg van rövidülve ez az izmom, bekeményedett, és magával rángatja az összes körülötte lévő szövetet. Az alatta átfutó ideget pedig nyomja,ezért érzem a hol itt, hol ott lefutó idegfájdalmakat a lábamban. Nyújtani persze nem tudom, azokat a mozgásokat tilos végeznem, meg persze nem is tudnám még. Hozzáteszem, hogy az utolsó 6-7 hónapban sem tudtam rendesen nyújtani, amikor az ízületem már nagyon be volt szűkülve. A diagnózis megvan. Megoldás nem igazán. Nem tudom nyújtani, max masszírozni lehet. A következő napokban lerövidítem a sétákat, hogy ezzel se terheljem.

Persze hiányzik a mozgás. Viszont az ülés is egyre rosszabb. Feküdni sem tudok úgy, ahogy szeretnék. Egy átmeneti mélypont. Remélem, hogy csak átmeneti.

Továbbra is minden reggelt sétával kezdek. Az útvonal ugyanaz: egy 4 kilométeres kör a legszebb részeken: van lombhullató erdő, van fenyőerdő, van füves tisztás, és egy bokros rész. Egy helyen méh kaptárok vannak kihelyezve - kicsit meg is ijedtem első nap:  ha ezek elkezdenek üldözni, én ugyan nem tudok elfutni, itt fogok duplájára dagadni, ha összecsípnek... csak remélni mertem, hogy a kutyák is békén hagyják a méheket, meg ők is engem. Eddig nem volt semmi összetűzés, maradjon is ez így. Az elején 1 órát vett igénybe a sétám, most már csak 48 percet. A kutyák már boldogan rohangálnak reggel a kapu előtt, várják a kötelező sétát. Csodás élmény ez nekik, de nekem még inkább. Átgondolom a napomat, ötletelek mindenfélén, vagy egyszerűen csak élvezem a látványt, az illatokat, a hangokat. Vajon eljön az az idő is, amikor ezt a távot futva teszem meg? Nem, ebbe egyelőre nem akarok belegondolni. Majd az is eljön, ha itt lesz az ideje. Türelem! Élj a jelenben! Élvezd ami van, ne szaladj előre! Erre állandóan emlékeztetnem kell magam. Ez a műtétem - és a sérülésem - egyik komoly tanulsága. Előtte állandóan terveket szövögettem, a jövőben éltem, türelmetlenül vártam a következő eseményt, a következő mérföldkövet, a következő eredményt. Soha nem értékeltem azt, amit már megszereztem. Abban a pillanatban, hogy valamit elértem, már rohantam is tovább. Nem élveztem ki semmit, nem értékeltem a jelent. Csak tovább, csak előre, mint akinek már nincs sok ideje hátra. Honnan jön ez a türelmetlenség? Hányan rótták már fel nekem? Senkire sem hallgattam. Most a sérülésem úgy tűnik, elég szigorú tanár. Tényleg tanulok valamit? Bölcsebb leszek? Vagy csak ideig-óráig élvezem az újonnan megszerzett tapasztalatokat, aztán vissza süllyedek a régi hibákba?

Egyelőre vissza a fizikai valóságba. Sántítás nélkül, bicegés nélkül járok. És ami a legfontosabb: fájdalom nélkül. A műtét előtt pár méter megtétele is kínkeserves volt. Most alig várom, hogy sétálhassak. Még feszül kicsit a műtét helye, érzem a vágás okozta sérüléseket kívül-belül, de megszűnt az a fajta fájdalom, amitől a műtét előtt már aludni sem tudtam. Próbálok nagyon vigyázni, betartom a szabályokat. Semmit sem akarok elsietni, egy cél van: minél jobban rögzüljön a protézis, hogy minél tartósabb és stabilabb legyen a szimbiózisunk. Én és az új csípőm között. Egy új kapcsolat kezdete.

Elkezdtem a reggeli sétákat. Én, az erdő, a harmatos levegő, falevelek zizegése, madarak csivitelése. A két kutyám boldog farkcsóválása. Tiszta flow élmény. Ennél jobban nem is lehet kezdeni a napot! Még kissé bizonytalanul lépkedek, de kit érdekel? A fő, hogy sétálok! Fájdalom nélkül! Ezt a szokást megtartom!

Este edzőterem. Kicsit gyengébb vagyok, mint műtét előtt. Ennek ellenére jókedvvel edzek, örülök minden mozdulatnak, amit meg tudok csinálni. A boldogság ilyen relatív. Néha nagyon kevés is elég hozzá. Mindig a kiindulópont számít! Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen jól gyógyulok. Ahogy leírom ezeket a sorokat rögtön bevillan: és azt hogy értékelem a sorstól, hogy műcsípőt kellet kapnom? De most mit elégedetlenkedjek? Különben is, már mindegy. Hagyjuk a múltat. Előre nézek. Ki tudja miben változtatja meg ez az életemet? Lehet, hogy ez egy új esély, valamilyen szempontból ez hozzátesz az életemhez. Naiv racionalizálás lenne? Na és, ha az? Kit érdekel, ha ettől jobban érzem magam.

Egy kis újratervezés, célok módosítása. Ki tudja milyen új élményeket hoz az új útvonal? Mert az út is fontos, nem csak a cél, ugyebár?

Két mankóval tudok járni. Pont jön a doki. Kérdem, menyire terhelhetek a műtött lábamra? Mondja: teljesen! Meglepődök. Azért az nem megy. De megnyugszom, hogy rendben vagyok. Ha teljesen terhelhetek, akkor biztos jól vagyok. El is kezdek sétálni. Először csak kimegyek a folyosóra. Pár lépés, majd vissza a kórterembe. Megpihenek. Aztán többet akarok. Kimegyek az udvarra. Körbe lehet menni, szép kis parkot építettek ki. Sétálok 3 kört. Vissza a kórterembe pihenni. Délután megint pár kör. Mint egy edzés. Aztán pihenés és gyógytorna. Mi más dolgom lenne itt a kórházban?

A folyosón rendre megállítanak. Mikor műtöttek, hogy ilyen jól járok? Tegnapelőtt.  A gyógytornász mutatja, hogyan járhatok könnyebben két mankóval. Nem támaszkodok annyira rájuk, hanem úgy használom, mint a „nordik walking”-nál, vagyis mintha túráznék. Ez tetszik. Minden nap kisétálok a büféig és iszom egy kávét. Ettől jól érzem magam. A kávétól is, na meg az érzéstől, hogy egyedül jövök-megyek.

Hónapok óta most érzem először, hogy kifelé tartok a gödörből. Hogyan is jutottam a gödörbe? Erről majd írok egy külön bejegyzést.

Olyan érzésem van, mintha versenyre készülnék. Sok minden hasonlít: hajnalok hajnalán kelek, leellenőrzöm még egyszer a csomagom, mindent betettem (persze nem, de ezt majd csak később veszem észre…), és izgatottam teszek-veszek indulás előtt. Fura, hogy nem ihatok, szomjas is vagyok. Végre elindulunk. Ahogy a kórházba érünk már nem izgulok, ott már csak a feladatra koncentrálok. Végignézek a „sorstársakon”, mind idősebbek, mint én. Hallok is ilyen megjegyzéseket a hátam mögött „milyen fiatal szegény!” „biztos sportsérülés”. Ez utóbbi majdnem igaz. De csak majdnem. Már ezerszer átgondoltam: mit csináltam rosszul? Hol hibáztam. Sehol. Nyilván ha nem sportolok, akkor később jelentkezik a kopás, de nem kerülhettem volna akkor sem el.  Doki szerint sem a futástól van, bár az biztos nem tett jót neki. A másik csípőm viszont tökéletes, így a vita lezárva. Most különben is már mindegy.

Elsőnek műtenek, ezt jó jelnek veszem. Mindig jó első lenni. Hamarabb túlesni. A doki is még friss,  a személyzet még nem unta el  az aznapi műtétek sorát. Altatást kértem, bár nagyon próbáltak lebeszélni. Miért? Nem akartam kitenni a tudatalattimat annak a sok információnak, ami műtét alatt hangzik el. Nem kell tudnom. Nekem csak egy dolgot kell megjegyeznem: műtét után jól leszek! Meggyógyulok, és ismét teljes életet élhetek. Versenysportot már talán nem űzhetek, de hobbi szinten bármit mozoghatok.

Előkészületek: fura, hogy katétert tesznek fel. Soha nem volt még ilyenben részem. Az sem kellemes, hogy férfi ápoló végzi el, de ami utána jön, az még rosszabb: állandóan úgy érzem, mintha pisilnem kellene. Mire valamelyest hozzászokok, jön a másik probléma: elkezdek fázni. Úgy vacogok, mintha nem június közepe lenne. Beérünk a műtőbe. Itt még hidegebb van. Bemutatkozik az altatóorvos. Kérdem hány fok van itt? Mondja 21. Én mínusz 21-nek érzem. Még egyszer áldom az eszem, hogy altatást kértem. Vacoghatnék itt órákon keresztül a műtét alatt. Ez az utolsó gondolatom.

Az ágyban ébredek. Akkor ezek szerint túl is vagyok rajta? Kész? Végleges? Új csípőm van? Biztos. Egyelőre nem érzek semmit. Vagyis de, kellemetlen a karomba az infúzió. Vajon mikor veszik ki? Jön az ápoló. Kérdi, hogy vagyok? Jól, mondom, de ez a cső nagyon zavar a karomban. Nem fáj a műtét? Nem. Az nem. De mikor szedik ki ezt a karomból? Aztán már alszom is tovább. Távolról hallom, hogy a korteremben látogatók vannak. Beszélgetés. Nem érdekel. Én aludnék. Aztán hozzám is jön a párom. Mondja, hogy jól sikerült a műtét. Azt mondta a doki, nem is a kopás volt olyan veszélyes, hanem a sok csontkinövés. Igen. Akkor azok zavartak annyira. Az előző műtéttel is azt próbálták meg kitisztítani, de az idegszálak és a vérerek miatt nem lehetett. Most már jó lesz. Aztán megint alszom. Délután van egy kis hányinger. Egy kis vizet kihányok, de nem vészes. Utána jobban is vagyok. Végre kiveszik az infúziót. Még nem kelhetek fel. Nem is akarok. Csak aludni akarok. Már este késő van. Jön a doki. Hogy vagyok? Mondom jól! Felemeli a takarót, egymás mellé teszi a t lábam, nézegeti a bokáimat. Mutatja, hogy nincs lábhossz különbség. Ezt kötöttem a lelkére műtét előtti nap, hogy vigyázzanak a lábhossz különbségre. Futásnál nagyon fontos. De fogok futni egyáltalán?

Kapok egy injekciót fájdalom ellen. OK. De nem fáj. Persze érzem, hogy hol volt a műtét, mozgatni nem is bírom azt az oldalamat, de nincs fájdalmam. Vagyis nem olyan, amit ne bírnék elviselni. Nagyon megedződtem már a fájdalomtűrésben. Éjjel jól alszom. Egyszer megébredek, mert új beteget hoznak be. De alszom is tovább.

Másnap gyógytorna. Csinálom szorgalmasan. Fel kell állnom és járókerettel ki kell mennem a vécére. Én is csodálkozom, hogy gond nélkül megy. Kicsit gyenge vagyok, de egyébként minden rendben.

Este hozzák a fájdalomcsillapítót. Nem kérek. Nem fáj. Második éjjel. Felébredek. Nincs gond, nem fáj semmi. Csak nem tudok aludni. Elkezdem a gyógytorna gyakorlataimat csinálni. Ha már aludni nem tudok, olvasni pedig nem akarok, ne zavarjam a fénnyel a többieket, legalább csináljak valami hasznosat. Egy órát gyógytornázok. Aztán elalszom.