Elkezdtem a reggeli sétákat. Én, az erdő, a harmatos levegő, falevelek zizegése, madarak csivitelése. A két kutyám boldog farkcsóválása. Tiszta flow élmény. Ennél jobban nem is lehet kezdeni a napot! Még kissé bizonytalanul lépkedek, de kit érdekel? A fő, hogy sétálok! Fájdalom nélkül! Ezt a szokást megtartom!

Este edzőterem. Kicsit gyengébb vagyok, mint műtét előtt. Ennek ellenére jókedvvel edzek, örülök minden mozdulatnak, amit meg tudok csinálni. A boldogság ilyen relatív. Néha nagyon kevés is elég hozzá. Mindig a kiindulópont számít! Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen jól gyógyulok. Ahogy leírom ezeket a sorokat rögtön bevillan: és azt hogy értékelem a sorstól, hogy műcsípőt kellet kapnom? De most mit elégedetlenkedjek? Különben is, már mindegy. Hagyjuk a múltat. Előre nézek. Ki tudja miben változtatja meg ez az életemet? Lehet, hogy ez egy új esély, valamilyen szempontból ez hozzátesz az életemhez. Naiv racionalizálás lenne? Na és, ha az? Kit érdekel, ha ettől jobban érzem magam.

Egy kis újratervezés, célok módosítása. Ki tudja milyen új élményeket hoz az új útvonal? Mert az út is fontos, nem csak a cél, ugyebár?