Az utolsó hónapok mondhatnám eseménytelenek voltak. Ami jó is, rossz is. Nem volt kiemelkedő javulás, de különösebb gond sem. Guggolás szuperül megy, a járásnál észre sem veszem, hogy a műtött oldalamon valami másképp működne. Ennek ellenére a futás még mindig nem megy. Elfoglalom magam mással, de azért csendben aggódok.

 Doki szerint csak egyszerűen kezdjek el futni. Nincs miért ne menjen, a röntgen alapján minden rendben van. Emésztem ezt még egy kicsit. Gyűjtöm a bátorságot. Eddig az volt a gond, hogy már az első lépésnél fájt valami, nem igazán tudtam meghatározni, hogy mi. A műtét magasságában, de hogy az csont vagy izom, fogalmam sincs. Csak diffúzan fáj, és a fájdalom lemegy a combomban egészen a térdemig. Nem egy nagy fájdalom, de ahhoz pont elég, hogy elbizonytalanítson.

Pár napja kezdem jobbnak érezni. Eljátszom a gondolattal, hogy az edzőteremben kipróbálom a futógépet- és ezúttal nem csak gyaloglásra. Bemelegítek egy 20 perc ellipszissel. Utána futógép. Elkezdek óvatosan kocogni 5% emelkedőn. Egész jó. 100 m, 200 m, 500 m. Itt bevillan, hogy "FUTOK". Ettől a gondolattól kissé elérzékenyülök, majdnem sírok. Köszönöm a Sorsnak, Istennek, az Univerzumnak, a szervezetemnek, a hitemnek. Senkit sem hagyok ki, biztos, ami biztos. :-) 1 km után megállok. Elsőre ennyi elég is. A csípőm teljesen rendben, jól érzem magam.

Pár nap múlva síelés után kimerészkedtem a hóra, végre rendesen, a szabadban futni. Csak egy enyhe kényelmetlenséget érzek. Hát semmi sem tökéletes. De legalább elkezdődött. Futok 3 km-t, bemelegítéssel együtt 4-et. Felszabadító érzés! Na végre!!!!