Továbbra is minden reggelt sétával kezdek. Az útvonal ugyanaz: egy 4 kilométeres kör a legszebb részeken: van lombhullató erdő, van fenyőerdő, van füves tisztás, és egy bokros rész. Egy helyen méh kaptárok vannak kihelyezve - kicsit meg is ijedtem első nap:  ha ezek elkezdenek üldözni, én ugyan nem tudok elfutni, itt fogok duplájára dagadni, ha összecsípnek... csak remélni mertem, hogy a kutyák is békén hagyják a méheket, meg ők is engem. Eddig nem volt semmi összetűzés, maradjon is ez így. Az elején 1 órát vett igénybe a sétám, most már csak 48 percet. A kutyák már boldogan rohangálnak reggel a kapu előtt, várják a kötelező sétát. Csodás élmény ez nekik, de nekem még inkább. Átgondolom a napomat, ötletelek mindenfélén, vagy egyszerűen csak élvezem a látványt, az illatokat, a hangokat. Vajon eljön az az idő is, amikor ezt a távot futva teszem meg? Nem, ebbe egyelőre nem akarok belegondolni. Majd az is eljön, ha itt lesz az ideje. Türelem! Élj a jelenben! Élvezd ami van, ne szaladj előre! Erre állandóan emlékeztetnem kell magam. Ez a műtétem - és a sérülésem - egyik komoly tanulsága. Előtte állandóan terveket szövögettem, a jövőben éltem, türelmetlenül vártam a következő eseményt, a következő mérföldkövet, a következő eredményt. Soha nem értékeltem azt, amit már megszereztem. Abban a pillanatban, hogy valamit elértem, már rohantam is tovább. Nem élveztem ki semmit, nem értékeltem a jelent. Csak tovább, csak előre, mint akinek már nincs sok ideje hátra. Honnan jön ez a türelmetlenség? Hányan rótták már fel nekem? Senkire sem hallgattam. Most a sérülésem úgy tűnik, elég szigorú tanár. Tényleg tanulok valamit? Bölcsebb leszek? Vagy csak ideig-óráig élvezem az újonnan megszerzett tapasztalatokat, aztán vissza süllyedek a régi hibákba?

Egyelőre vissza a fizikai valóságba. Sántítás nélkül, bicegés nélkül járok. És ami a legfontosabb: fájdalom nélkül. A műtét előtt pár méter megtétele is kínkeserves volt. Most alig várom, hogy sétálhassak. Még feszül kicsit a műtét helye, érzem a vágás okozta sérüléseket kívül-belül, de megszűnt az a fajta fájdalom, amitől a műtét előtt már aludni sem tudtam. Próbálok nagyon vigyázni, betartom a szabályokat. Semmit sem akarok elsietni, egy cél van: minél jobban rögzüljön a protézis, hogy minél tartósabb és stabilabb legyen a szimbiózisunk. Én és az új csípőm között. Egy új kapcsolat kezdete.