Kicsit összefoglalom, mi történt az elmúlt hónapokban.

Három hónappal a műtét után túráztam egyet az Alpokban: Hintertux 1650-ról 2100-ig, azaz a középső síállomásig. A 450 m távot kemény emelkedős ösvényen egy óra alatt teljesítettem. Részben az alpesi levegőtől, de részben a félelmektől felszabadulva végre szabadon lélegezhettem! A futás ugyan még nem megy, de ha egész életemben fájdalom nélkül tudok túrázni, már ez is valami!

Egy-két hétre azért volt kis visszaesés. A sok ülés nem tett jót se a csípőízületemnek, se az erősödni és nyúlni kívánkozó izmaimnak. Volt egy olyan időszak, amikor nagyon sokat ültem kocsiban és számítógép előtt is. Az órám ugyan jelez egy óra elteltével, hogy mozdulnom kéne, de ez nem mindig lehetséges. Ezek a rosszabb időszakok. De vannak jó időszakok is, van olyan, hogy egy egész mozdulatsor után megkérdezem magamtól: tényleg van műcsípőm? Nem álmodtam az egészet? Azért sajnos nem.... És ezek egyelőre csak rövid időszakok.....

Az alvás már fájdalommentes. Ezt tartom a műtét egyik legnagyobb eredményének, hogy végre nyugodtan és fájdalom nélkül át tudok aludni egy éjszakát. Persze kispárna van a lábam között, a műtött oldalamon nem tudok fél óránál többet feküdni, de azért ez így is nagy előrelépés.

Minden nap sportolok, heti egy pihenőnapom van: úszás, szobakerékpár, erősítés, pilatesz és cross-fit. Ez utóbbinál azért van egy-két gyakorlat, amit helyettesítenem kell más gyakorlatokkal - például nem ugrálok fel páros lábbal két egymásra helyezett step-padra, és nem guggolok még súllyal. Viszont a bosu labdán nagyon jól tudok guggolni, kitöréseket is tudok végezni, egyelőre súly nélkül. Szóval érzem a haladást hétről-hétre.

Négy hónappal a műtét után elkezdtem futni antigravitációs gépen. Próbáltam én a rendes futógépen is, de ott még nem ment, nagyon érzékenyek voltak azok a területek, ahol a fém és a csont találkozott. Mivel a doki szerint most márt futhattam, semmiképp nem akartam húzni az időt. Már rég kinéztem magamnak ezt a lehetőséget - Budapesten egy helyen van ilyen antigravitációs futópad - a Hermina központban (14. kerület, Varsó út 21.) Az a lényege hogy a testsúlyt százalékosan lehet csökkenteni, így a kisebb súlyra csökken a futólépések által okozott becsapódás. A testsúlyom 40%-ával kezdtük. Olyan volt egy kicsit, mintha a Holdon próbálnék futólépéseket tenni, meg sem izzadtam a 25 perc mozgástól. Aztán fokozatosan emeltünk a testsúlyon, a sebességen és a dőlésszögön is. Hetente két ilyen futóedzésem van - már ha lehet ezt edzésnek nevezni.

Öt hónappal a műtét után: az antigravitációs futás továbbra is megy, most már a testsúlyom 55%-ával futok. Nem haladok gyorsan, de a lényeg az, hogy soha ne érezzek semmilyen fájdalmat, semmilyen kis kényelmetlenséget, mert annak nincs értelme. Csak biztonságosan. Viszont már 6%-8%-os emelkedőkön futok, ami terhelésben már érezteti a hatását, és a 14-15 km/h tempó is azért hasonlít a korábbi futótempómhoz. A 30 perces futások után is már le kell zuhanyoznom, mert alaposan megizzadok.

Közben túráztam két napot a Börzsönyben, nagyon jól esett, semmilyen problémám nem volt. Egyik nap 3 órás, a másik nap egy négy órást túrát nyomtunk elég jó meredek szakaszokkal. Jól esett a mozgás, másnap sem volt semmiféle gond.

Amit nagyon jónak tartok még, azok a pilates órák. Heti egyszer járok egy igazi pilates stúdióba: itt speciális gépeken dolgozunk a személyi terapeutámmal, aki nagyon figyel arra, hogy a gyakorlatokat helyesen, megfelelő testtartásban és pontosan kivitelezzem. Ezek a gépek olyan mozgásokat tesznek lehetővé, ahol izoláltan erősítünk vagy nyújtunk egy-egy izmot, így nagyon specifikus, személyre szabott edzéseket lehet végezni.

A masszázs szintén segít, kéthetente járok masszőrhöz, de otthon magamnak is tudom masszírozgatni a műtét körüli területeket. A hideg-meleg váltózuhany is nagyon jó, bár én ebből inkább a hideget szeretem.

Összességében elmondhatom, hogy jól vagyok. A mozgásomat már nem korlátozza sem a protézis, sem a műtét okozta hegesedés. Majdnem olyan mobilis vagyok, mint korábban. Ritkán fáj, bár azért van egy-egy rosszabb nap. Ami zavar, az egyedül a futás körüli gondolataim. Elméletileg futhatok, gyakorlatilag még nem tudok. Mi lesz később? Vajon eljön majd az az idő, amikor fájdalom nélkül tudok majd futni a szabadban is? Nem tudom és nem vagyok benne biztos. A doki szerint hetente 2-3-szor nyugodtan futhatok, persze inkább rövidebb távokat - inkább 10 km alatt. Tudom, hogy van aki maratonokat is fut csípőprotézissel, de én erre már rég nem vágyok. Nekem elég lenne a heti pár alkalom is, csak érezhessem, hogy ismét könnyedén és fájdalom nélkül tudok haladni.

Próbálom magam pozitívan hangolni erre, de őszintén be kell vallanom, hogy néha elbizonytalanodom. Tudom, hogy már a mostani állapotom is nagy haladás. Hálásnak kéne lennem. De nem tudom elkerülni, hogy ne gondolkodjam a jövőn. Hiányoznak a versenyek, hiányzik az adrenalin, hiányzanak a sikerélmények, az elismerés, a futótársaság. Része voltam egy világnak, ami számomra maga volt a mennyország, és amelyből egy jó ideje már kiűzettem. Nem kéne büntetésként felfognom, de egy kicsit mégis annak érzem.  Mit csináltam rosszul? Hol rontottam el? Valószínűleg sehol. A doki sem tudja megmondani, miért alakult így. Teljesen mindegy is, hiszen ez már a múlt zenéje. A legjobb, ha csak a jelenre figyelek, és azon vagyok, hogy az aktuális helyzetemből a legjobbat hozzam ki.

 Akik pedig félnek a műtéttől, azok számára csak egy üzenetem van: jobb a rövid távú kellemetlenség, mint egy életen át tartó szenvedés. Minél korábban jelentkeznek a műtétre, annál könnyebben fognak regenerálódni. Ha az izmok már nagyon megrövidülnek, ha évekig féloldalas a járás, a testtartás, az sokkal nehezebben fog megszűnni műtét után is. Esetleg a derék és a gerinc is maradandó károsodást szenved.

Amit szintén fontosnak tartok: műtét előtt sem szabad elhanyagolni a mozgást! Minél jobb állapotban vannak az izmok, annál gyorsabban és könnyebben megy majd a gyógyulás!

Bátorság!