Pontosan ma egy éve volt a műtétem, akkor az péntek volt, az egyéves évfordulóm most szombatra esett. Így kis szerencse is volt abban, hogy ilyen stílusosan egy futóversennyel ünnepelhettem! De nem akarok még így előreszaladni az időben, inkább az elmúlt egy évre szeretnék reflektálni. Mert egyáltalán nem volt egy könnyű év.

A műtét jól sikerült ugyan, nincs lábhossz különbségem – külön köszönet a dokinak -, viszont a non-invazív eljárás ellenére is valamilyen izmom nagyon megsérült. A járás nem okozott gondot, 12 nap után mankó nélkül jártam, de nagyon korlátozott volt a mozgásterem, kifelé egyáltalán nem tudtam rotálni. A gyógytornásszal is volt némi feszültség emiatt, mert egyszerűen nem hitte el, hogy bizonyos mozgások nem mennek. Nem hibáztatom, mert egyébként rohamosan javultam. De valami nem stimmelt. A három hónapos kontrollnál mindent rendben találtak, és bár a doki szerint akkor már elkezdhettem volna futni, ettől nagyon távol álltam. Járásnál is sokszor fájt, húzódott, ha többet ültem, egy kínszenvedés volt újra elindulni. De persze nem hagytam magam: gyógytorna, gravitációs padon futás és erősítés. Szép lassan javult, de fél év múlva sem ment a futás. Közben találtam egy új hobbit, a falmászást, ami a futás után a második nem ajánlott sport a csipőprotézissel élőknek. Mindig hozom a formámat �

Közben kezdtem barátkozni a gondolattal, hogy a futástól elbúcsúzhatok. Tudtam, hogy sokan futnak protézissel, de nálam úgy tűnt, hogy ez valamiért nem működik. A legnehezebb volt elfogadni a tudatot, hogy vége a versenyzésnek, vége az adrenalinnal és izzadsággal átitatott erőfeszítéseknek. Marad a biztonságos és unalmas edzőterem. No, meg a mászás. Hiányzott a kihívás, az izgalom, a meghatódott dobogós fotók. Hiányzott a sikerélmény. Nem volt egyszerű azért sem, mert alapvetően hiú és versengő természet vagyok, és ez az egy év alatt sportolóból sportpszichológus lettem. Kispadra kerültem. Örültem mások sikereinek, de ha őszinte vagyok magammal, egy kicsit irigy is voltam. Ez természetes, persze. De ettől nem éreztem jobban magam.

Közben hálás voltam a Sorsnak, hogy fájdalom nélkül tudok járni, és egyáltalán ebben a korban élek, amikor lehetségesek az ilyen műtétek. De egyre inkább úgy gondoltam, hogy a „sportkarrieremnek” vége, a versenyzéstől végleg elbúcsúzhatok.

Az Élet azonban érdekes fricskákat tud mutatni. Akkor vesz el valamit, amikor az a legfontosabb, és akkor adja vissza, amikor épp nem számítasz rá. Ahogy lemondtam a futásról és a versenyzésről, a következő héten hirtelen jónak és könnyűnek éreztem a csípőmet, és megtetem az első futólépéseket � Nagyon óvatosan és lassan haladtam, hetekig 3 km volt a maximum, amit le mertem futni, és annak is a vége már elég kellemetlen volt. Végül elhittem én is, újra tudok futni. Borzasztó lassan. Szenvedősen. Levegő után kapkodva. A szívemmel a torkomban. De újra tudtam úgy tenni egyik lábam a másik után, hogy közben volt egy ici-pici repülőfázis.

Előszőr csak lépcsőztem. Futás csak a gépen vagy homokban ment. Ott is csak kevés. Aztán elmentem egy futóversenyre – két futóbarátnőm vállalt egy váltót velem, ahol kemény 2 km-t kellett lefutnom. Első versenyem! � Majd egy hétre rá jött a második verseny, ott már önállóan vállaltam be a 2 km-es távot. Meg is nyertem, persze nem volt nagy mezőny. Mégis, iszonyúan jót tett a lelkemnek. Nem fájt semmim, tudtam nyomni a tempót, - na jó, a 4:15 kilométerek nevetségesek, de hát ez relatív. Ez most sikerélmény volt a javából!

És most, a harmadik versenyem, pont egy évre a műtétemtől! Ez már elfogadható táv, 5,7 km, 150 m szintemelkedéssel, terepen, csak egy rövid kis aszfalt szakasszal. Óvatosan kezdtem, de azért végig 170 feletti pulzussal futottam, pedig sokszor csak vánszorgásnak éreztem, főleg a sáros részeket, vagy az emelkedőket, ahol bevallom őszintén, még bele is sétáltam. A kondim még sok kívánnivalót hagy maga után, de hát nem is igazán edzettem! A heti 2 darab 3-4 km-es futás még csak alapozásnak sem elég. Mindegy is. Ezt a versenyt valahogy „emlékezetből” futottam. Meghatódva indultam el és meghatódva értem be. Közben csináltam azt, amit a legjobban szeretek, nyomom amilyen keményen csak telik tőlem.

Nagyon sokat tanultam az eltelt egy év alatt. Ha gyakorlatias akarok lenni, akkor így fogalom össze:

1. Mindig bíznom kell. Magamban. Azokban, akik segíteni akarnak. A Sorsban. Akármiben, de bíznom kell.
2. Türelmes kell lennem. A fejlődés nem azonnali, és nem lineáris. Néha megcsillan egy kis remény, utána csak várok…és várok…. de biztos lehetek abban, hogy előbb-utóbb lesz fejlődés. Ha én is akarom.
3. A kemény munka kifizetődik. Könnyű azt mondani, hogy nem megy. Mindig megtapasztalom, hogy ha elég kitartó vagyok, ami tegnap még nem ment, az ma már megy. Nem hagyom magam, teszem a dolgom, és a helyzet változik, mert én is beleteszem a magam részét.
4. Soha nem mondom, hogy soha. Ez egy buta közhely, amit utálok. Ok, most kimondtam, többet nem fogom.
5. A gondolatok igenis korlátoznak. Az aggodalom és a feszült jövő-fürkészés nem vezet sehova. Néha el kell a dolgokat engedni. És utána jön a változás! Csak lazán! A görcsös befeszülés semmire sem jó!
6. Tedd azt, ami jólesik! Ezzel lehet a legjobban fejlődni!
7. Hálás vagyok mindenért. Azért is, ami még meg sem történt! �
8. És hálás vagyok a barátaimnak. Akik segítettek, akik motiváltak és akik elfogadtak a nehezebb időszakaimban is.
9. Végezetül egy kis önkritika: hiú, egoista, irigy, hisztis és görcsös vagyok. De optimista, kitartó, - most már kicsit - türelmesebb, bizakodó és erős. Nagyon erős. Fizikailag, lelkileg és mentálisan. És úgy tűnik, az önkritikát sem bírom sokáig �

Két fontos eseményről szeretnék beszámolni: a gyógyszerfüggőségről való leszokásomról és arról a felszabadító érzésről, hogy végre minden rendben van.

Amikor elkezdtem újra futni - erről már írtam az előző bejegyzésemben - a doki javasolta, hogy szedjek gyulladásgátlót, hogy az esetleges kényelmetlenséget és fájdalmat jobban viseljem. Hozzáteszem, hogy nem siettem el a futást - bár elvileg a doki már a műtét utáni harmadik hónaptól megengedte a futást, én ennek ellenére még 5 hónapot vártam vele. Miért?

Megpróbáltam ugyan egy pár lépést futni, de az annyira más volt, mint az egészséges állapotban, amikor könnyedén száguldottam, ráadásul a műtött területen azért éreztem egy enyhe fájdalmat, így nem is erőltettem tovább. Szóval, amikor elkezdtem 8 hónap után egy-egy rövid távot kocogni, rendszeresen bevettem a gyulladásgátlót. Nem mintha addig nem szedtem volna. Az az igazság, hogy a műtét után én folyamatosan gyulladáscsökkentőn éltem. Amikor egy-két napig nem vettem be semmit, akkor kezdtem rosszabbul érzeni magam. A műtét körüli terület is érzékeny volt, az többi ízületeim is mintha "rozsdásak" lettek volna. Reggel felkeltem és egyszerűen nem éreztem jól magam, míg be nem vettem az „adagomat”. Én is tisztában voltam vele, hogy ez már nem egészséges, ezért szerettem volna abbahagyni a gyógyszert, de mindig ugyanaz volt a probléma: sokkal rosszabbul voltam. Egyre biztosabb voltam benne, hogy valami baj van velem. Közben minden röntgen, MRI és labor vizsgálat tökéletes képet mutatott. Attól féltem, hogy ízületi gyulladásom van, bár semmilyen erre utaló jel nem volt, a reuma faktor eredményem is negatív lett.  Végre egy alapos vizsgálat után a (második) reumatológus megnyugtatott a megoldással: a gyógyszerfüggőségemről kéne leszokni, és akkor minden rendben lesz! Két-három hétig rosszabbul fogom ugyan érzeni magam, de ha azt kibírom, akkor utána minden egyenesbe jön. Teljesen igaza volt: az elején nehéz volt, de már pár nap után is sokkal jobban éreztem magam. Most már tökéletes az állapotom, nincs reggeli merev, „rozsdás ízület” érzés, ülés után is könnyedén állok fel. A sportolás is jobban megy, és az általános közérzetem is jobb. Be kellett ismernem, hogy amit eddig csak filmekben tapasztaltam, az velem is megtörtént: gyógyszerfüggő lettem és elvonási tüneteim voltak! Szeretném ezúton minden sorstársamat figyelmeztetni, hogy óvatosan a fájdalomcsillapítókkal és a gyulladáscsökkentőkkel, mert egy idő után nem hogy használnának, hanem egyenesen rontanak a helyzeten!

Valaki a minap azt kérdezte, mikor kezdtem el hinni abban, hogy protézissel is teljes életet élhetek? Nos, azt válaszoltam neki, hogy kb. 6 hónap után. Ami igaz is, avval a kiegészítéssel, hogy az egy kicsit a személyemre jellemző optimista vélemény volt. Amikor tényleg, de úgy igazán a lelkem mélyén is hittem abban, hogy minden rendben lesz, az akkor történt, amikor először futottam úgy, hogy nem érzetem semmit zavarót a műtét miatt. Ez pedig a 9-dik hónapban történt! - persze a gyógyszerfüggőségemtől való megszabadulás után!

Most már azt mondanám, hogy 95%-ban jól vagyok, és teljesen biztos vagyok abban, hogy egy-két hónap múlva, azaz a műtétet követő egy évre már 100%-an rendben leszek!

Nem fogok már versenyezni, azt megígértem magamnak. De mindenféle mozgásformára nyitott vagyok, ami jól esik. A szabály ezután ez lesz: azért sportolok, hogy jól érezzem magam. Nem akarok szenvedni a kemény edzések alatt, nem akarom a határaimat feszegetni egy-egy versenyen. A mozgás öröméért sportolok, az egészségemért, és azért, hogy teljes életet élhessek.

Nagy kihívás volt ez nekem, és nagy leckét kaptam az élettől a türelem területén. Hogy hosszú távon is tanultam-e ebből valamit, azt még nem tudom, azt majd eldönti a jövő.

Az utolsó hónapok mondhatnám eseménytelenek voltak. Ami jó is, rossz is. Nem volt kiemelkedő javulás, de különösebb gond sem. Guggolás szuperül megy, a járásnál észre sem veszem, hogy a műtött oldalamon valami másképp működne. Ennek ellenére a futás még mindig nem megy. Elfoglalom magam mással, de azért csendben aggódok.

 Doki szerint csak egyszerűen kezdjek el futni. Nincs miért ne menjen, a röntgen alapján minden rendben van. Emésztem ezt még egy kicsit. Gyűjtöm a bátorságot. Eddig az volt a gond, hogy már az első lépésnél fájt valami, nem igazán tudtam meghatározni, hogy mi. A műtét magasságában, de hogy az csont vagy izom, fogalmam sincs. Csak diffúzan fáj, és a fájdalom lemegy a combomban egészen a térdemig. Nem egy nagy fájdalom, de ahhoz pont elég, hogy elbizonytalanítson.

Pár napja kezdem jobbnak érezni. Eljátszom a gondolattal, hogy az edzőteremben kipróbálom a futógépet- és ezúttal nem csak gyaloglásra. Bemelegítek egy 20 perc ellipszissel. Utána futógép. Elkezdek óvatosan kocogni 5% emelkedőn. Egész jó. 100 m, 200 m, 500 m. Itt bevillan, hogy "FUTOK". Ettől a gondolattól kissé elérzékenyülök, majdnem sírok. Köszönöm a Sorsnak, Istennek, az Univerzumnak, a szervezetemnek, a hitemnek. Senkit sem hagyok ki, biztos, ami biztos. :-) 1 km után megállok. Elsőre ennyi elég is. A csípőm teljesen rendben, jól érzem magam.

Pár nap múlva síelés után kimerészkedtem a hóra, végre rendesen, a szabadban futni. Csak egy enyhe kényelmetlenséget érzek. Hát semmi sem tökéletes. De legalább elkezdődött. Futok 3 km-t, bemelegítéssel együtt 4-et. Felszabadító érzés! Na végre!!!!

Kicsit összefoglalom, mi történt az elmúlt hónapokban.

Három hónappal a műtét után túráztam egyet az Alpokban: Hintertux 1650-ról 2100-ig, azaz a középső síállomásig. A 450 m távot kemény emelkedős ösvényen egy óra alatt teljesítettem. Részben az alpesi levegőtől, de részben a félelmektől felszabadulva végre szabadon lélegezhettem! A futás ugyan még nem megy, de ha egész életemben fájdalom nélkül tudok túrázni, már ez is valami!

Egy-két hétre azért volt kis visszaesés. A sok ülés nem tett jót se a csípőízületemnek, se az erősödni és nyúlni kívánkozó izmaimnak. Volt egy olyan időszak, amikor nagyon sokat ültem kocsiban és számítógép előtt is. Az órám ugyan jelez egy óra elteltével, hogy mozdulnom kéne, de ez nem mindig lehetséges. Ezek a rosszabb időszakok. De vannak jó időszakok is, van olyan, hogy egy egész mozdulatsor után megkérdezem magamtól: tényleg van műcsípőm? Nem álmodtam az egészet? Azért sajnos nem.... És ezek egyelőre csak rövid időszakok.....

Az alvás már fájdalommentes. Ezt tartom a műtét egyik legnagyobb eredményének, hogy végre nyugodtan és fájdalom nélkül át tudok aludni egy éjszakát. Persze kispárna van a lábam között, a műtött oldalamon nem tudok fél óránál többet feküdni, de azért ez így is nagy előrelépés.

Minden nap sportolok, heti egy pihenőnapom van: úszás, szobakerékpár, erősítés, pilatesz és cross-fit. Ez utóbbinál azért van egy-két gyakorlat, amit helyettesítenem kell más gyakorlatokkal - például nem ugrálok fel páros lábbal két egymásra helyezett step-padra, és nem guggolok még súllyal. Viszont a bosu labdán nagyon jól tudok guggolni, kitöréseket is tudok végezni, egyelőre súly nélkül. Szóval érzem a haladást hétről-hétre.

Négy hónappal a műtét után elkezdtem futni antigravitációs gépen. Próbáltam én a rendes futógépen is, de ott még nem ment, nagyon érzékenyek voltak azok a területek, ahol a fém és a csont találkozott. Mivel a doki szerint most márt futhattam, semmiképp nem akartam húzni az időt. Már rég kinéztem magamnak ezt a lehetőséget - Budapesten egy helyen van ilyen antigravitációs futópad - a Hermina központban (14. kerület, Varsó út 21.) Az a lényege hogy a testsúlyt százalékosan lehet csökkenteni, így a kisebb súlyra csökken a futólépések által okozott becsapódás. A testsúlyom 40%-ával kezdtük. Olyan volt egy kicsit, mintha a Holdon próbálnék futólépéseket tenni, meg sem izzadtam a 25 perc mozgástól. Aztán fokozatosan emeltünk a testsúlyon, a sebességen és a dőlésszögön is. Hetente két ilyen futóedzésem van - már ha lehet ezt edzésnek nevezni.

Öt hónappal a műtét után: az antigravitációs futás továbbra is megy, most már a testsúlyom 55%-ával futok. Nem haladok gyorsan, de a lényeg az, hogy soha ne érezzek semmilyen fájdalmat, semmilyen kis kényelmetlenséget, mert annak nincs értelme. Csak biztonságosan. Viszont már 6%-8%-os emelkedőkön futok, ami terhelésben már érezteti a hatását, és a 14-15 km/h tempó is azért hasonlít a korábbi futótempómhoz. A 30 perces futások után is már le kell zuhanyoznom, mert alaposan megizzadok.

Közben túráztam két napot a Börzsönyben, nagyon jól esett, semmilyen problémám nem volt. Egyik nap 3 órás, a másik nap egy négy órást túrát nyomtunk elég jó meredek szakaszokkal. Jól esett a mozgás, másnap sem volt semmiféle gond.

Amit nagyon jónak tartok még, azok a pilates órák. Heti egyszer járok egy igazi pilates stúdióba: itt speciális gépeken dolgozunk a személyi terapeutámmal, aki nagyon figyel arra, hogy a gyakorlatokat helyesen, megfelelő testtartásban és pontosan kivitelezzem. Ezek a gépek olyan mozgásokat tesznek lehetővé, ahol izoláltan erősítünk vagy nyújtunk egy-egy izmot, így nagyon specifikus, személyre szabott edzéseket lehet végezni.

A masszázs szintén segít, kéthetente járok masszőrhöz, de otthon magamnak is tudom masszírozgatni a műtét körüli területeket. A hideg-meleg váltózuhany is nagyon jó, bár én ebből inkább a hideget szeretem.

Összességében elmondhatom, hogy jól vagyok. A mozgásomat már nem korlátozza sem a protézis, sem a műtét okozta hegesedés. Majdnem olyan mobilis vagyok, mint korábban. Ritkán fáj, bár azért van egy-egy rosszabb nap. Ami zavar, az egyedül a futás körüli gondolataim. Elméletileg futhatok, gyakorlatilag még nem tudok. Mi lesz később? Vajon eljön majd az az idő, amikor fájdalom nélkül tudok majd futni a szabadban is? Nem tudom és nem vagyok benne biztos. A doki szerint hetente 2-3-szor nyugodtan futhatok, persze inkább rövidebb távokat - inkább 10 km alatt. Tudom, hogy van aki maratonokat is fut csípőprotézissel, de én erre már rég nem vágyok. Nekem elég lenne a heti pár alkalom is, csak érezhessem, hogy ismét könnyedén és fájdalom nélkül tudok haladni.

Próbálom magam pozitívan hangolni erre, de őszintén be kell vallanom, hogy néha elbizonytalanodom. Tudom, hogy már a mostani állapotom is nagy haladás. Hálásnak kéne lennem. De nem tudom elkerülni, hogy ne gondolkodjam a jövőn. Hiányoznak a versenyek, hiányzik az adrenalin, hiányzanak a sikerélmények, az elismerés, a futótársaság. Része voltam egy világnak, ami számomra maga volt a mennyország, és amelyből egy jó ideje már kiűzettem. Nem kéne büntetésként felfognom, de egy kicsit mégis annak érzem.  Mit csináltam rosszul? Hol rontottam el? Valószínűleg sehol. A doki sem tudja megmondani, miért alakult így. Teljesen mindegy is, hiszen ez már a múlt zenéje. A legjobb, ha csak a jelenre figyelek, és azon vagyok, hogy az aktuális helyzetemből a legjobbat hozzam ki.

 Akik pedig félnek a műtéttől, azok számára csak egy üzenetem van: jobb a rövid távú kellemetlenség, mint egy életen át tartó szenvedés. Minél korábban jelentkeznek a műtétre, annál könnyebben fognak regenerálódni. Ha az izmok már nagyon megrövidülnek, ha évekig féloldalas a járás, a testtartás, az sokkal nehezebben fog megszűnni műtét után is. Esetleg a derék és a gerinc is maradandó károsodást szenved.

Amit szintén fontosnak tartok: műtét előtt sem szabad elhanyagolni a mozgást! Minél jobb állapotban vannak az izmok, annál gyorsabban és könnyebben megy majd a gyógyulás!

Bátorság!

Mindig bebizonyosodik, hogy kár volt aggódni, a türelem meghozza a jutalmát. Már ha lenne nekem elég türelemből. Két dolog történt ezen a héten. 1.Voltam kontrollon, és a doki megnyugtatott. A röntgen felvétel alapján jó helyen van a protézis, minden rendben vele. Fáj egy pont? Nahát, mondja - ne tudjam meg, hogy milyen kifacsart pozícióban kellett szétfeszíteni a csípőmet a műtét alatt! Milyen kampók voltak oda beakasztva! Ne csodálkozzak, hogy itt-ott még fáj. De ad gyulladáscsökkentőt, ez megszünteti a fájdalmat. 2. Most már megy a kifelé rotáció és az oldalra lábemelés hajlított térddel, ami eddig egyáltalán nem ment.

Szóval a 10. hét hirtelen fejlődést hozott. És megnyugvást is egyben. Már egyszer megállapítottam, hogy nem szabad magam senkihez hasonlítgatni, és a fejlődés egyéni. Mégis frusztrált voltam, aggódtam. Itt a tanulság: tessék megnyugodni, nem minden megy úgy, mint egy karikacsapás, de előbb utóbb javulni fogok minden területen. Egyébként meg örülhetek, mert tökéletesen tudok járni, nem zavar a sportolásban - már azokban, amit most szabad végezni - és egyre kevésbé fáj.

Sőt, vannak olyan pillanatok, mozgássorok, amikor teljesen elfeledkezem, hogy valami történt a csípőmmel! Mi ez, ha nem fejlődés? És ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, akkor már jobban is alszom. Persze, hogy felébredek a fordulásoknál. Persze, hogy nem tudok olyan önfeledten forgolódni félálomban, mint régen. De már sokkal jobb, mint például műtét előtt, amikor abban az egyetlen egy pozícióban is fájt, amiben még képes voltam aludni.

Mi ez, ha nem fejlődés? Ha valamikor ismét elkenődnék, majd visszaolvasom ezeket a sorokat! Ezeket a tanulságokat:

A fejlődés egyedi. Nem hasonlítgatom magam senkihez.

A fejlődés nem lineáris. Néha stagnálok, néha van egy visszalépés, de előbb-utóbb jön a fejlődés.

Minden, mindig jobb lesz hosszút távon. Csak ki  kell várnom.

A frusztráció természetes emberi érzés, el kell fogadnom. De aggodalomra nincs ok, fölösleges, csak magamat fárasztom vele.

Az optimizmus, a bizalom, a hit, a nyugodt elfogadás, a pozitív várakozás a legjobb, amit tehetek.

És ha rosszul érzem magam, mindig ott van az edzés. Valamit mindig tudok jól csinálni! :-)

Végre: az a Pont már nem annyira érzékeny! Persze, egy csomó mozdulatot még nem tudok megcsinálni. Igyekszem, erőltetem. Legalábbis a gyógytornász azt mondta. Persze, ami fáj, azt egyáltalán nem csinálom, nem érdekel, mit mondott a gyógytornász. Ami megy, annak örülök. Például ez a gyakorlat is, ami nagyon jól erősíti nem csak a fenekemet, hanem az alsó hátizmokat, mélyizmokat.

A séta olyan, hogy néha jól esik, néha nem annyira. Egy-egy keményebb gyógytorna/edzés után néha merev, és rosszabb, mint előtte. Utána meg jobb. De ha objektíven visszanézek, akkor az az igazság, hogy lassan, de biztosan javulok. Türelemjáték. Két lépés előre, egy hátra. Várom a bűvös 3 hónapot, amikor elkezdhetek sportolni. Jó, már most is sportolok, de remélem, akkor már szinte mindent "szabad". Kicsit olyan vagyok, mint aki visszakerült a "gyerek" státuszba, és napról napra lesi, hogy a felnőttek mit engednek, feszegeti a határokat, és néha jól fenékre esik. Akkor prüntyög egy kicsit, aztán feláll és már indul is tovább. De a lényeg az indul tovább - on van! :-)

Minden "hét"fordulómon várom, hogy miben vagyok már jobb. Olyan ez, mint egy verseny - önmagammal. Tudom, hogy nem így kéne felfognom, mert a fejlődés nem mindig lineáris, és sajnos vannak vissza-vissza lépések is. DE nem tudok ezen változtatni. Számolgatom, hogy mikor telik el egy újabb hét és akkor mi lesz az, amit újra meg tudok csinálni. Nem erőltetek semmit, de azért próbálgatok ezt-azt.És persze rettenetesen örülök minden előrelépésnek.

Régebben, amikor valamilyen sérülés miatt nem tudtam futni, elővettem a kis szivacsövemet, és irány a vízbe! Nem valami izgalmas sport a vízben futni, de annál hasznosabb: jó kardió mozgás, minden olyan izmot megmozgat, ami a futáshoz szükséges, nem terheli az ízületeket, szalagokat, viszont a víz ellenállása miatt elég rendesen kifáraszt. Az évek során elég jól összebarátkoztunk én és a vízben futás - minden évben volt 1-2 hónap, amikor csak így tudtam fenntartani a kondimat. Mindig megfogadtam, hogy egészséges időszakaimban is fogok vízben futni, mert éreztem, milyen hasznos, de persze ezt sosem tartottam meg. A vízben futás ezért nálam egyenlő lett a sérüléssel. Mostanáig. Érdekes módon, most egy új korszak kezdetét jelzi: "már tudok vízben futni"! Igen, most a 8 hét elteltével először próbálkoztam meg vele. Kissé félve, óvatosan kezdtem el, de mivel semmi kellemetlenséget nem éreztem, 20 percig tapostam a vizet. A műtét előtti időszakban már ez a mozgás sem ment. Így életemben először a vízben futás nem azt jelenti, hogy "lesérültem", hanem azt, hogy "gyógyulok".

Igazi futásig nem tudom mikor jutok el. Addig lesz még pár "hét"fordulóm. De addig is itt a régi ismerősöm, aki elkísér egy ideig utamon. Vízben futás! De örülök most Neked!

A héten volt egy nagyon kellemetlen élményem. Gyógytorna. Egy velem egy napon műtött sorstársammal csináltuk a gyakorlatokat. Nekem már hetek óta nem megy egy bizonyos mozgás, ami eléggé elbizonytalanított már eddig is. Most került fel az i-re a pont, mert a kevésbé sportos sortársam lazán megcsinálta azt a gyakorlatot, sőt másokat is, ami nekem nem ment. Hiúság, versenyszellem, maximalizmus… Nem tudom, pontosan miért, de nagyon elkeseredtem. Nem szégyellem bevallani, hogy pár könnycsepp is elhullott….

Három nap múlva persze teljesen másként gondolok mindent. Először is: nem egy nap alapján és nem egyetlen gyakorlat alapján kell megítélni bármit is. Minden fejlődés egyéni. Nem vagyunk egyformák. Van, akinek jobban megy egy gyakorlat, van, akinek más megy jobban. Ez még nem jelenti azt, hogy bármi gond lenne. Ez a szép az életben, sokszínűek és egyediek vagyunk. Egyedi utat járunk be. Más ritmusban fejlődünk. Más és más erősségeink vannak. Azért elkeseredni, mert egy valamiben különbözünk másoktól – nos, ezt ma megmosolygom. Pedig tegnap és tegnap előtt még reális gondot okozott.

 Le is vontam a következtetést: ne hasonlítgasd magad másokhoz! Egyedi vagy: megvannak az erősségeid, és megvannak a gyengeségeid. Persze, mindkettőn dolgozni kell – az erősségeket még jobban kiaknázni, a gyengeségeken tovább dolgozni! De haladj a saját utadon! Ne bizonytalanodj el, csak mert másokkal méred össze magad! A legjobban akkor tudod értékelni a fejlődésed, ha saját magadhoz méred magad!

Persze, a versenyeken vannak ellenfelek. A helyezés tőlük függ. Így szocializálódunk: már óvodában, iskolában mindig hasonlítgatnak minket a többiekhez. Megszokjuk és beépítjük az önértékelésünkbe ezt az elvet – a teljesítményünk relatív – a többiekéhez mérten. De jó ez? Mindig követni kell ezt az elvet? Az elégedettséged, a saját teljesítményed okozta öröm nagyobb, ha csak saját magadhoz méred magad. És a visszatérő kérdés: megtettem mindet, ami tőlem telt? Lelkiismeretesen, türelmesen, okosan edzettem, készültem? Ha ezekre a kérdésekre a válasz igen, akkor nincs miért aggódni.

Szóval én is megnyugodtam ma. Arra gondolok, mennyi mindent meg tudok csinálni. Mennyit  fejlődtem a műtétem óta. Milyen sok gyakorlat megy már jól. Persze nem minden. De nem is törvényszerű, hogy ugyanúgy fejlődjek, mint más. A saját ritmusomban haladok. A lényeg az, hogy minden nap teszek egy kis lépést előre. Tudom, hogy mi a cél, megteszem a tőlem telhetőt, és haladok a cél felé. Ennyi. Ilyen egyszerű. Mással nem foglalkozom.

Vannak gyakorlatok, amelyek könnyen mennek, és vannak olyan gyakorlatok, amelyeket egyáltalán nem tudok megcsinálni. Például oldalt fekvésben felhúzott térdekkel nem tudom emelgetni a műtött lábamat. Nyújtva már megy, persze azért a mozgásnál már más izom felel. Ennek ellenére boldog és hálás vagyok, mert szépen javulok, jól érzem magam.

Vannak azért rosszabb időszakok. Van olyan, hogy felébredek, és nem tudok visszaaludni, mert nem találom a helyem, sehogy sem kényelmes, minden pozícióban valami zavar. De mindig megnyugtatom magam valahogy. Azt azért nem várhattam, hogy minden simán megy, és nulla fájdalom  mellett tudom átvészelni ezt az időszakot. Igyekszem arra fókuszálni, ami jó, ami megy. És szerencsére van ilyen. Sok! :-)

Előzőleg arról írtam, hogy egy fenékizmom nagyon befeszült, ami gondokat okozott. Azóta ezen dolgoztam - masszírozgattam  - és egy-két reggeli sétát is kihagytam, hogy ne terheljem túl. Azóta ismét jól alszom, sőt, már a műtött oldalamon is tudok 10-20 percet feküdni. Az a feszülő érzés, amit a műtét területe körül éreztem eddig, most már majdnem teljesen megszűnt. A hátizmaimon is érzem, hogy lazábban, kiegyensúlyozottabban járok.

A reggeli séták nagyon jól esnek, fizikailag és lelkileg egyaránt. Szerencsés vagyok, hogy kimegyek a kapun és rögtön ott az erdő. Puha földúton tudok gyalogolni, és az is jó, hogy a talaj itt-ott kicsit egyenlőtlen, így változatosan terhelem az izmokat. A tegnap esti zivatar után ma reggel különösen kellemes volt a levegő. Nálam csak a kutyák élvezik jobban a rendszeres sétákat. Azért türelmesek velem, szépen bevárnak, főleg a kanyarokban. Imádom őket! Igazi jó társak!

Az edzéseimmel is jól haladok. Júliusra az volt a cél, hogy 10 széles fogású húzódzkodást meg tudjak csinálni, most ebből sikerült 10 sorozatot nyomni, tehát nagyon jól állok. Hó végéig már csak ezt kell ismételgetni, gyakorolni, hogy augusztusban majd megint minőségi ugrás jöhessen.

Tegnap voltam először uszodában. Kicsit félve ereszkedtem be a vízbe, de erre semmi ok nem volt. Nagyon jól ment az úszás - igaz csak kartempóval úsztam, a lábaim között a szivacs piskótát tartottam végig. Legközelebb majd lábtempót is gyakorolok. 35 percig úsztam, ez a korábbi edzéseimhez képest kevés, de így elsőre jó volt. Ma lesz egy kis szobabicikli is, 20 percet már tekertem a héten, ma is legalább annyit szeretnék. Nehéz nem lesz, mert az ellenállást nem tekerem fel, a tempót is inkább jólesően alakítom, de magamat ismerve, a végén a jóleső az lesz, hogy jól megtoljam.

A fenékizmaimat hengerezéssel, és masszírozó géppel lazítom, a gyógytornát is megcsinálom, legalább 1X egy nap. Azt hiszem, ez pont elég.

Szóval szerintem szépen haladok, az egy hónapot igazán jól ünnepelhetem :-)