Pontosan ma egy éve volt a műtétem, akkor az péntek volt, az egyéves évfordulóm most szombatra esett. Így kis szerencse is volt abban, hogy ilyen stílusosan egy futóversennyel ünnepelhettem! De nem akarok még így előreszaladni az időben, inkább az elmúlt egy évre szeretnék reflektálni. Mert egyáltalán nem volt egy könnyű év.

A műtét jól sikerült ugyan, nincs lábhossz különbségem – külön köszönet a dokinak -, viszont a non-invazív eljárás ellenére is valamilyen izmom nagyon megsérült. A járás nem okozott gondot, 12 nap után mankó nélkül jártam, de nagyon korlátozott volt a mozgásterem, kifelé egyáltalán nem tudtam rotálni. A gyógytornásszal is volt némi feszültség emiatt, mert egyszerűen nem hitte el, hogy bizonyos mozgások nem mennek. Nem hibáztatom, mert egyébként rohamosan javultam. De valami nem stimmelt. A három hónapos kontrollnál mindent rendben találtak, és bár a doki szerint akkor már elkezdhettem volna futni, ettől nagyon távol álltam. Járásnál is sokszor fájt, húzódott, ha többet ültem, egy kínszenvedés volt újra elindulni. De persze nem hagytam magam: gyógytorna, gravitációs padon futás és erősítés. Szép lassan javult, de fél év múlva sem ment a futás. Közben találtam egy új hobbit, a falmászást, ami a futás után a második nem ajánlott sport a csipőprotézissel élőknek. Mindig hozom a formámat �

Közben kezdtem barátkozni a gondolattal, hogy a futástól elbúcsúzhatok. Tudtam, hogy sokan futnak protézissel, de nálam úgy tűnt, hogy ez valamiért nem működik. A legnehezebb volt elfogadni a tudatot, hogy vége a versenyzésnek, vége az adrenalinnal és izzadsággal átitatott erőfeszítéseknek. Marad a biztonságos és unalmas edzőterem. No, meg a mászás. Hiányzott a kihívás, az izgalom, a meghatódott dobogós fotók. Hiányzott a sikerélmény. Nem volt egyszerű azért sem, mert alapvetően hiú és versengő természet vagyok, és ez az egy év alatt sportolóból sportpszichológus lettem. Kispadra kerültem. Örültem mások sikereinek, de ha őszinte vagyok magammal, egy kicsit irigy is voltam. Ez természetes, persze. De ettől nem éreztem jobban magam.

Közben hálás voltam a Sorsnak, hogy fájdalom nélkül tudok járni, és egyáltalán ebben a korban élek, amikor lehetségesek az ilyen műtétek. De egyre inkább úgy gondoltam, hogy a „sportkarrieremnek” vége, a versenyzéstől végleg elbúcsúzhatok.

Az Élet azonban érdekes fricskákat tud mutatni. Akkor vesz el valamit, amikor az a legfontosabb, és akkor adja vissza, amikor épp nem számítasz rá. Ahogy lemondtam a futásról és a versenyzésről, a következő héten hirtelen jónak és könnyűnek éreztem a csípőmet, és megtetem az első futólépéseket � Nagyon óvatosan és lassan haladtam, hetekig 3 km volt a maximum, amit le mertem futni, és annak is a vége már elég kellemetlen volt. Végül elhittem én is, újra tudok futni. Borzasztó lassan. Szenvedősen. Levegő után kapkodva. A szívemmel a torkomban. De újra tudtam úgy tenni egyik lábam a másik után, hogy közben volt egy ici-pici repülőfázis.

Előszőr csak lépcsőztem. Futás csak a gépen vagy homokban ment. Ott is csak kevés. Aztán elmentem egy futóversenyre – két futóbarátnőm vállalt egy váltót velem, ahol kemény 2 km-t kellett lefutnom. Első versenyem! � Majd egy hétre rá jött a második verseny, ott már önállóan vállaltam be a 2 km-es távot. Meg is nyertem, persze nem volt nagy mezőny. Mégis, iszonyúan jót tett a lelkemnek. Nem fájt semmim, tudtam nyomni a tempót, - na jó, a 4:15 kilométerek nevetségesek, de hát ez relatív. Ez most sikerélmény volt a javából!

És most, a harmadik versenyem, pont egy évre a műtétemtől! Ez már elfogadható táv, 5,7 km, 150 m szintemelkedéssel, terepen, csak egy rövid kis aszfalt szakasszal. Óvatosan kezdtem, de azért végig 170 feletti pulzussal futottam, pedig sokszor csak vánszorgásnak éreztem, főleg a sáros részeket, vagy az emelkedőket, ahol bevallom őszintén, még bele is sétáltam. A kondim még sok kívánnivalót hagy maga után, de hát nem is igazán edzettem! A heti 2 darab 3-4 km-es futás még csak alapozásnak sem elég. Mindegy is. Ezt a versenyt valahogy „emlékezetből” futottam. Meghatódva indultam el és meghatódva értem be. Közben csináltam azt, amit a legjobban szeretek, nyomom amilyen keményen csak telik tőlem.

Nagyon sokat tanultam az eltelt egy év alatt. Ha gyakorlatias akarok lenni, akkor így fogalom össze:

1. Mindig bíznom kell. Magamban. Azokban, akik segíteni akarnak. A Sorsban. Akármiben, de bíznom kell.
2. Türelmes kell lennem. A fejlődés nem azonnali, és nem lineáris. Néha megcsillan egy kis remény, utána csak várok…és várok…. de biztos lehetek abban, hogy előbb-utóbb lesz fejlődés. Ha én is akarom.
3. A kemény munka kifizetődik. Könnyű azt mondani, hogy nem megy. Mindig megtapasztalom, hogy ha elég kitartó vagyok, ami tegnap még nem ment, az ma már megy. Nem hagyom magam, teszem a dolgom, és a helyzet változik, mert én is beleteszem a magam részét.
4. Soha nem mondom, hogy soha. Ez egy buta közhely, amit utálok. Ok, most kimondtam, többet nem fogom.
5. A gondolatok igenis korlátoznak. Az aggodalom és a feszült jövő-fürkészés nem vezet sehova. Néha el kell a dolgokat engedni. És utána jön a változás! Csak lazán! A görcsös befeszülés semmire sem jó!
6. Tedd azt, ami jólesik! Ezzel lehet a legjobban fejlődni!
7. Hálás vagyok mindenért. Azért is, ami még meg sem történt! �
8. És hálás vagyok a barátaimnak. Akik segítettek, akik motiváltak és akik elfogadtak a nehezebb időszakaimban is.
9. Végezetül egy kis önkritika: hiú, egoista, irigy, hisztis és görcsös vagyok. De optimista, kitartó, - most már kicsit - türelmesebb, bizakodó és erős. Nagyon erős. Fizikailag, lelkileg és mentálisan. És úgy tűnik, az önkritikát sem bírom sokáig �