Olyan érzésem van, mintha versenyre készülnék. Sok minden hasonlít: hajnalok hajnalán kelek, leellenőrzöm még egyszer a csomagom, mindent betettem (persze nem, de ezt majd csak később veszem észre…), és izgatottam teszek-veszek indulás előtt. Fura, hogy nem ihatok, szomjas is vagyok. Végre elindulunk. Ahogy a kórházba érünk már nem izgulok, ott már csak a feladatra koncentrálok. Végignézek a „sorstársakon”, mind idősebbek, mint én. Hallok is ilyen megjegyzéseket a hátam mögött „milyen fiatal szegény!” „biztos sportsérülés”. Ez utóbbi majdnem igaz. De csak majdnem. Már ezerszer átgondoltam: mit csináltam rosszul? Hol hibáztam. Sehol. Nyilván ha nem sportolok, akkor később jelentkezik a kopás, de nem kerülhettem volna akkor sem el.  Doki szerint sem a futástól van, bár az biztos nem tett jót neki. A másik csípőm viszont tökéletes, így a vita lezárva. Most különben is már mindegy.

Elsőnek műtenek, ezt jó jelnek veszem. Mindig jó első lenni. Hamarabb túlesni. A doki is még friss,  a személyzet még nem unta el  az aznapi műtétek sorát. Altatást kértem, bár nagyon próbáltak lebeszélni. Miért? Nem akartam kitenni a tudatalattimat annak a sok információnak, ami műtét alatt hangzik el. Nem kell tudnom. Nekem csak egy dolgot kell megjegyeznem: műtét után jól leszek! Meggyógyulok, és ismét teljes életet élhetek. Versenysportot már talán nem űzhetek, de hobbi szinten bármit mozoghatok.

Előkészületek: fura, hogy katétert tesznek fel. Soha nem volt még ilyenben részem. Az sem kellemes, hogy férfi ápoló végzi el, de ami utána jön, az még rosszabb: állandóan úgy érzem, mintha pisilnem kellene. Mire valamelyest hozzászokok, jön a másik probléma: elkezdek fázni. Úgy vacogok, mintha nem június közepe lenne. Beérünk a műtőbe. Itt még hidegebb van. Bemutatkozik az altatóorvos. Kérdem hány fok van itt? Mondja 21. Én mínusz 21-nek érzem. Még egyszer áldom az eszem, hogy altatást kértem. Vacoghatnék itt órákon keresztül a műtét alatt. Ez az utolsó gondolatom.

Az ágyban ébredek. Akkor ezek szerint túl is vagyok rajta? Kész? Végleges? Új csípőm van? Biztos. Egyelőre nem érzek semmit. Vagyis de, kellemetlen a karomba az infúzió. Vajon mikor veszik ki? Jön az ápoló. Kérdi, hogy vagyok? Jól, mondom, de ez a cső nagyon zavar a karomban. Nem fáj a műtét? Nem. Az nem. De mikor szedik ki ezt a karomból? Aztán már alszom is tovább. Távolról hallom, hogy a korteremben látogatók vannak. Beszélgetés. Nem érdekel. Én aludnék. Aztán hozzám is jön a párom. Mondja, hogy jól sikerült a műtét. Azt mondta a doki, nem is a kopás volt olyan veszélyes, hanem a sok csontkinövés. Igen. Akkor azok zavartak annyira. Az előző műtéttel is azt próbálták meg kitisztítani, de az idegszálak és a vérerek miatt nem lehetett. Most már jó lesz. Aztán megint alszom. Délután van egy kis hányinger. Egy kis vizet kihányok, de nem vészes. Utána jobban is vagyok. Végre kiveszik az infúziót. Még nem kelhetek fel. Nem is akarok. Csak aludni akarok. Már este késő van. Jön a doki. Hogy vagyok? Mondom jól! Felemeli a takarót, egymás mellé teszi a t lábam, nézegeti a bokáimat. Mutatja, hogy nincs lábhossz különbség. Ezt kötöttem a lelkére műtét előtti nap, hogy vigyázzanak a lábhossz különbségre. Futásnál nagyon fontos. De fogok futni egyáltalán?

Kapok egy injekciót fájdalom ellen. OK. De nem fáj. Persze érzem, hogy hol volt a műtét, mozgatni nem is bírom azt az oldalamat, de nincs fájdalmam. Vagyis nem olyan, amit ne bírnék elviselni. Nagyon megedződtem már a fájdalomtűrésben. Éjjel jól alszom. Egyszer megébredek, mert új beteget hoznak be. De alszom is tovább.

Másnap gyógytorna. Csinálom szorgalmasan. Fel kell állnom és járókerettel ki kell mennem a vécére. Én is csodálkozom, hogy gond nélkül megy. Kicsit gyenge vagyok, de egyébként minden rendben.

Este hozzák a fájdalomcsillapítót. Nem kérek. Nem fáj. Második éjjel. Felébredek. Nincs gond, nem fáj semmi. Csak nem tudok aludni. Elkezdem a gyógytorna gyakorlataimat csinálni. Ha már aludni nem tudok, olvasni pedig nem akarok, ne zavarjam a fénnyel a többieket, legalább csináljak valami hasznosat. Egy órát gyógytornázok. Aztán elalszom.