Két mankóval tudok járni. Pont jön a doki. Kérdem, menyire terhelhetek a műtött lábamra? Mondja: teljesen! Meglepődök. Azért az nem megy. De megnyugszom, hogy rendben vagyok. Ha teljesen terhelhetek, akkor biztos jól vagyok. El is kezdek sétálni. Először csak kimegyek a folyosóra. Pár lépés, majd vissza a kórterembe. Megpihenek. Aztán többet akarok. Kimegyek az udvarra. Körbe lehet menni, szép kis parkot építettek ki. Sétálok 3 kört. Vissza a kórterembe pihenni. Délután megint pár kör. Mint egy edzés. Aztán pihenés és gyógytorna. Mi más dolgom lenne itt a kórházban?

A folyosón rendre megállítanak. Mikor műtöttek, hogy ilyen jól járok? Tegnapelőtt.  A gyógytornász mutatja, hogyan járhatok könnyebben két mankóval. Nem támaszkodok annyira rájuk, hanem úgy használom, mint a „nordik walking”-nál, vagyis mintha túráznék. Ez tetszik. Minden nap kisétálok a büféig és iszom egy kávét. Ettől jól érzem magam. A kávétól is, na meg az érzéstől, hogy egyedül jövök-megyek.

Hónapok óta most érzem először, hogy kifelé tartok a gödörből. Hogyan is jutottam a gödörbe? Erről majd írok egy külön bejegyzést.